A megértés sebessége

Egy híres angol író szerint csak kétféle regény létezik, témájától függetlenül: az élő és a holt. Elizabeth Moon A sötét sebessége az élő regények sorát gazdagítja, egyben bizonyítékát adja annak is, milyen sokrétű és értékes a kortárs science fiction irodalom.

Sokan ma is úgy gondolják, hogy izgalmas scifi témákat csak a világűrben, netán a jövőben találhatunk. Robotok meg űrcsaták kellenek hozzá, egzotikus tájak és kimondhatatlan nevű szuperhősök. Ez a műfaj egyik nagy tévedése! Moon bebizonyítja, hogy elég csak körbenéznünk, és lélegzetelállító idegenséggel találkozunk, itt, a Földön is.

A sötét sebessége páratlan bravúr. Az első oldalatól beszippant, meghökkent, és olyan világot tár elénk, amelyről azelőtt nem is hittük, hogy létezhet. Ez nem más, mint az autistáké. Nyoma sincs itt az Esőember megmosolyogtató, távolságtartó ábrázolásának. A könyv főhőse, Lou Arrendele első szám első személyben meséli el élete megváltoztatási kísérletét. A történet viszonylag egyszerű: ő és hasonló sorssal megáldott/megvert társai az úgynevezett A-osztályon dolgoznak bioinformatikusként, és különleges képességeikből (a sémák felismeréséből) nagy hasznot húz gyógyszerkutató cégük. Azonban egy új főnök érkezik, akinek csípi a szemét az autista munkatársak munkakultúrája, na meg költségcsökkentő húzásaival jó pontot akar szerezni a felsővezetőknél, ezért egy forradalmi, azonban eddig csak csimpánzokon kikísérletezett gyógymódra kényszeríti őket. Ennek mentén elgondolkodhatunk a regény legfontosabb kérdésein: mi a normális? Mi a normalitás? Mit jelent az asszimililálódás abban a korban, amikor már az autizmus – és sok minden más – gyógyítható? Mit tegyen az, akinek ezek a fogalmak: szerelem, düh, félelem, intelligencia eltérő jelentéssel bírnak? Hiszen az ő világuk más, mint a miénk. Éles a szembenállás. Ahogy a pompás nyitómondatok leszögezik:
„Kérdések, mindig kérdések. És meg sem várják a válaszokat. Rohannak egyre tovább, kérdést kérdésre halmozva, minden pillanatot kérdésekkel befedve, kirekesztve minden érzést, kivéve a kérdések tüskebökéseit.” (9. oldal)

Moon úgy mutatja be a furcsaságok világát, hogy közben nem ítél el senkit, egész egyszerűen csak bemutat. Mondatai valahogy nem hétköznapiak, néha spártaiak, néha túlcicomázottak, ritmusuk mégis telitalálat – hibátlanul tükrözik a főszereplő személyiségét. A sötét sebessége bepillantást enged a nagy hatalmú cégek emberpolitikájának boszorkánykonyhájába is, és mi hűséges olvasókként együtt izgulunk Lou-val, hogy vajon beteljesül-e szerelme, elkapják-e az életére törő ismeretlent. És persze arra vágyunk, hogy kiderüljön, akarja-e a változást, és hogy az pontosan mit is jelent. Lou karaktere rendkívül erős, a többieké elnagyoltabb, de a célnak megfelel, hiszen Lou a hősünk, mi vagyunk ő, és ez adja a regény ütősségét, egyedi zamatát.

Elizabeth Moon közeljövőben játszódó regénye 2003-ban elnyerte a Nebula-díjat. A sötét sebessége feszes, lényegretörő, de nem önismétlő vagy monoton prózával, hihetetlen empátiával vezet be minket az autisták lenyűgöző Kozmoszába. Ez ugyanis a megértés regénye. A regény végére eljutunk oda, hogy megértjük őket. Érdemes hát bekapcsolni az öveket, és Moon-nal tartanunk!

Élőbb és kalandosabb utazás vár ránk, mint bármelyik űroperában.