A világ Európa nélkül

„Mi lett volna, ha ez történik, mi lett volna, ha az, mi lett volna, ha az Arany Horda áttör a Gansu folyosón a Hosszú Háború elején, mi lett volna, ha a japánok megtámadják Kínát Japán visszafoglalása után, ha a Mingek megtartják a kincses flottájukat, ha mi fedezzük fel és hódítjuk meg Jingcsout, ha Nagy Sándor nem hal meg fiatalon, és így tovább, csupa sorsfordító feltételezés, az egész mégis mindig teljesen hiábavaló.”

Lehet, hogy teljesen hiábavaló, de szívesen eljátszunk a gondolattal, hogy hogyan változott volna meg a világ, ha egy-két dolog másként történik. Bár azt mondják, a kérdésfeltevés idegen a történelemtudománytól, valójában a történészek is elég gyakran elmélkednek azon, hogy egy-egy eltérő döntés vagy más körülmény esetében hogyan alakulhattak volna az események. Mindenesetre a tudósok nem mennének olyan messzire, hogy évszázadokra előremenően felvázoljanak egy lehetséges eseménysort: ezt a gondolatjátékot meghagyják az irodalmároknak, de még köztük is ritka az olyan merész tollforgató, aki mintegy 7 évszázadot újraír.
Kim Stanley Robinson erre a feladatra vállalkozott, ráadásul azt a részét “törölte el” az emberiség történelmének, amelyet legjobban ismerünk. A regényben ugyanis a Nagy Pestisjárvány Európa lakosságát szinte teljes egészében elpusztítja, így a sorsfordító történelmi események nagy részére Ázsiában kerül sor. Nem csak az európai népek tűnnek el a süllyesztőben: hosszú ideig a nyugati területek is kívül esnek a fennmaradt népek érdeklődési körén, évszázadoknak kell eltelni, mire félszigetünk ismét benépesül. A lakossággal együtt semmivé lesz a keresztény vallás is, a hívek és az intézményrendszer egyaránt, csak néhányan maradnak életben, például Észak-Afrika kopt lakói.

Ha kezünkben fogunk egy világtörténeti összefoglalót, majd kihagyjuk belőle Európát és a kereszténységet, bizony nem sok marad belőle: ismereteink sajnálatos módon Európa- illetve Észak-Amerika-központúak, utóbbiról is elsősorban európai gyarmatosítását követően vannak ismereteink. Robinson egyik szándéka nyilvánvalóan e szűk látókör tágítása volt, A rizs és a só évei ismeretterjesztő könyvként is megállja a helyét

Nem a megváltoztatott történelem a kötet egyetlen nóvuma. Nyilván nem könnyű többszáz évet átfogó regényt írni, hiszen állandóan cserélgetni kell a szereplőket, Kim Stanley Robinson ezt elegáns és a keleti kultúrákhoz illő módon oldotta meg: reinkarnáció. Hőseink haláluk után a bardóban, egyfajta köztes létben találják magukat, majd innen kerülnek bele egy anyaméhbe, hogy ismét megszülessenek. Hogy következő életükben férfiként vagy nőként, egyáltalán emberként születnek-e újjá, az tetteik függvénye. Magának a bardónak az ábrázolása is
figyelemreméltó, mert az idő előrehaladtával ez is változik, van amikor szinte lehetetlen megkülönböztetni a való élettől.

A szereplők dzsátija, azaz kis közössége mindvégig egymás közelében marad, miközben a történelmi korok mellett számos népet is “végigjárnak”. A rizs és a só éveiben a történelem legmeghatározóbb népei azok, akik a keleti népek közül a valóságban is a legnagyobb hatást gyakorolták illetve gyakorolják: Kína, India és a muzulmán népek. Ugyanakkor Észak-Amerikában - melyet kínaiak fedeznek fel - a hadinoszóni őslakosok lesznek a domináns népcsoport, Amerika déli része és Afrika viszont kicsit elfelejtődik.

Természetesen Robinson a valós történelemből vett át számos motívumot. Így találkozhatunk a reformációhoz hasonló kísérlettel, csak éppen az iszlámon belül, a Travancore-i Birodalom pedig sok párhuzamot mutat a viktoriánus Angliával, ahogy Firandzsi - így nevezik a muszlimok által benépesített Európát - egyik legjelentősebb városa, Nsara erőteljesen Párizsra emlékeztet.

Nem szokványos a regény kiindulópontja, szerkezete sem lehet az. Egy évszázadokat átívelő történettől aligha várhatjuk el, hogy egy konkrét bonyodalmat fejtsen ki, majd mutassa be annak megoldását. Itt sem erről van szó. A dzsáti tagjai talán fejlődnek, de az esetek többségében nincsenek emlékeik korábbi életeikről, így nincsen a történeten végigvitt céljuk. Tulajdonképpen az egyes reinkarnációk történetei külön írásokként is élvezhetők lennének, így A rizs és a só éveit elbeszélésgyűjteménynek is tekinthetjük. Csak az utolsó szakaszban igyekszik Robinson levonni a tanulságot, de ez a regény talán legkevésbé hiteles része: lehet keresni a történelem értelmét, de sem a történészeknek, sem a filozófusoknak nem sikerült közös álláspontra jutnia. Ebben a kérdésben Kim Stanley Robinson sem találta fel a spanyolviaszt.

Miért érdemes elolvasni A rizs és a só éveit? Elsősorban az átadott hihetetlen mennyiségű kultúrtörténeti tudásanyag miatt. E sorok írója nem különösebben érdeklődik a keleti kultúrák iránt, ennek ellenére itt sikerült az ezekről szóló ismereteket olyan vonzó formába csomagolni, hogy élvezet volt tanulni róluk. Nem nehéz olvasmány: mire az olvasó igazán belefáradni, már ugrunk is az időben, célszerű is egy-egy korszakot követően átgondolni a leírtakat. Persze a “mi lett volna, ha”-játék is igen vonzó, és Robinson világa nagyon hihetőre sikerült.

Nem érdemes elolvasni a könyvet azoknak, akik klasszikus science-fictionre vágynak. A tudomány, ami ebben a könyvben megjelenik, szinte kivétel nélkül társadalomtudomány vagy tudománytörténet. Vannak ugyan benne olyan technikai megoldások, amelyeket ma nem alkalmazunk, de szerepük csak marginális. A rizs és a só évei sokkal inkább történelemkönyv, mint science-fiction.

Szót kell ejteni a fordításról és a szerkesztésről is. Nehéz feladat volt a könyv, hiszen angolból kellett lefordítani egy olyan szöveget, amelyben egész más kultúrákról van szó. Összegészében jól sikerült a fordítás, de maradtak benne hibák, például következetlen volt a kínai nevek átírása, vagy éppen “Scholar White” neve tűnt fel, akiről ugyan nem tudtam kideríteni, ki volt, de aligha egy Scholar vezetéknevű angol úr.

A szerkesztő a lábjegyzetekkel túllőtt a célon - eleve jobbnak tartottam volna a kislexikon összeállítását. Mert igaz, hogy számtalan idegen szó és ritka kifejezés fordul elő a regényben, de ezek 90%-át azonnal megmagyarázza a szerző, a maradék zömét pedig könnyűszerrel ki lehet találni a szövegkörnyezetből. A lábjegyzet viszont önkéntelenül is megállásra kényszeríti az olvasót. A kevesebb itt is több lett volna.

A rizs és a só évei a Metropolis Media legszínvonalasabb kiadványaihoz tartozik, ugyanakkor jó döntés volt, hogy nem a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában jelent meg. A könyvet leginkább a történelem iránt érdeklődő és azt viszonylag jól ismerő olvasók figyelmébe ajánlom, nekik viszont garantáltan nagy élmény lesz.

Mayer István
voxadepti.sfblogs.net