Adj helyet magad mellett…

Ha az amerikaiak „Roaring Twenties”-nek (magyarul kb. „Dübörgő Húszasok”) nevezték az 1920-as éveket, akkor kíváncsi lennék, vajon minek keresztelnék el az 1960-as évtizedet. Ugyanis akkoriban nem mondhatjuk, hogy kifejezetten jól állt a szénájuk: 1962-ben, a kubai rakétaválság során minden addiginál közelebb kerültek a globális nukleáris háborúhoz, 1963-ban túléltek egy elnökgyilkosságot, aztán ’65-ben az első amerikai katonák megérkeztek Vietnamba – és mindeközben megszületett a hippizmus irányvonala is, akik elsőként álltak ki a droghasználat és a szabad szerelem elvei mellett. Mindezek fényében már egyáltalán nem tűnik meglepőnek, hogy Harrison olyannak képzelte el az Egyesült Államok életét harminc év múlva, mint ahogy azt könyvében megírja. Pedig a regény alapötlete állítólag húsz évvel korábban fogalmazódott meg a szerző fejében. Ugyanis (saját elmondása szerint) Harrison a második világháború vége után beszélgetett egy indiai barátjával, aki már akkor felvetette, hogy a túlnépesedés hamarosan világméretű problémává növi majd ki magát, majd azt tanácsolta, hogy ha valaki meg akar gazdagodni, akkor nincs más dolga, mint hogy óvszergumikat importáljon Indiába. Ám Harrison erre csak azt mondta, hogy: „A meggazdagodást nem bánom, de hogy India kotonkirálya legyek…” Ám úgy fest, az ötlet mégsem hagyta nyugodni, és a hatvanas években egyre sötétebbnek tűnő jövő fényében (elnézést a képzavarért) ő is megalkotta a maga némileg poszt-apokaliptikus világát, ráadásul olyan formában, amit én nemigen tudok beilleszteni a tőle megszokott stílusba – bár ennek talán az lehet az oka, hogy mindössze két könyvét olvastam: a Rozsdamentes Acélpatkányt és A Technikolor® időgépet. Hiányzott az eddig megszokott barátságos, néhol kikacsintós stílus, a könnyed humor, és a csapongó történet, amibe mégis képes némi (tudományos) tanulságot becsempészni – bevallom, hogy ha valaki megkérdezné, mi az Acélpatkány sztorija, csak hebegnék-habognék, pedig piszkosul élveztem a könyvet. Épp ezért éreztem meglepőnek a Helyet! Helyet! című művét: úgy éreztem, hogy a szereplők és a történet helyett mintha inkább az általa elképzelt korra (ha úgy tetszik, jövőre) és társadalomra koncentrál, és a szereplői motivációnál sokkal jobban érdekli annak működése, és szívesebben fókuszál a hangulatteremtésre, mint a tanulságra. Mégse éreztem becsapva magam annak ellenére, hogy nem tipikus Harrison-könyvet olvastam, ugyanis bár megszokott Harrison-könyvként és köznapi értelemben vett SF-regényként (értsd: űrhajók, lézerek, robotok, stb.) talán nem állná meg a helyét, ellenben (megírásának korában) jövőben játszódó, érdekes gondolatokkal átszőtt detektívregényként tökéletesen működik. Ennek megfelelően benne van minden, ami egy ilyesféle műben kell: van régi vágású, elhanyagolt, ám kőkemény detektív, egy rejtélyes bűntény (mint általában, itt is gyilkosság), egy gyönyörű nő, egy menekülő gyanúsított, esős esték, és persze egy pattanásig feszített végső leszámolás. Harrison a zsáner rajongóinak igényei szerint használja fel a fenti elemeket, ám ennek ellenére mégis képes egyediséget vinni a panelek mögé. Például nemegyszer a nyomozási plotot háttérbe szorítva kivezényli hősét rendfenntartásra, ami szerintem sokkal hitelesebbé teszi az összhatást, elvégre mindig elég hihetetlennek tartom, hogy a rendőrség (persze leginkább a rendőrfőnök, mert ő mindig régi cimbora) hagyja az archívumban turkálni egy krimi nyomozó-főszereplőjét egy jelentéktelen kis senki meggyilkolásának ügyében, miközben odakint is szükség lenne rá. És mégis végig szem előtt tartja a fő bűnügyet azzal, hogy megismerhetjük a cselekményt a másik oldalról is, mivel a nyomozó és a tettes egyaránt főszereplők – rajtuk keresztül ismerhetjük meg, milyennek is képzelhették el az emberek a harminc évvel későbbi jövőt a hatvanas években. Harrison pesszimizmusa egy részét konkrétan le is írja olvasóinak, és ehhez egyik szereplőjét, Rusch nyomozó lakótársát, Solt használja szócsövéül: az öreg határozott véleményt sugalló, és kellemetlen igazságokkal teli monológja a születésszabályozás törvénybe foglalásáról vitathatatlanul a könyv legizgalmasabb és legelgondolkodtatóbb jelenete – pedig egyikből sincs hiány a 254 oldal alatt.
És itt kell megemlítenem az írás talán egyetlen komolyabb hibáját, és ez a terjedelem. Mivel, ahogy feljebb említettem, a szerző hosszú oldalakat szán a világ és a cselekmény helyszínéül szolgáló 1999-es New York leírására – amivel vitathatatlanul felettébb komor és igazán noiros érzést teremt -, így nem igazán marad hely a szereplők motivációinak feltárására, és vannak olyan karakterek (főleg az Apokalipszist jövendölő vallási fanatikus), akikre megérte volna többet szánni. Persze ezzel lehetőséget teremt arra, hogy az olvasó ráhagyatkozzon a fantáziájára, és megpróbálja megérteni, hogy egy ilyen őrült világban miért történik az, ami előbb-utóbb így is, úgy is bekövetkezik.
De a kis terjedelem legalább garantálja, hogy a cselekmény egy pillanatnyi szusszanást se engedjen az olvasónak: a könyvet meglehetősen nehéz dolog letenni, mivel minden hibájával (amiket talán csak én látok bele) együtt egy igazán élvezetes, izgalmas olvasmány – nem csak krimi-rajongókank.
És mellesleg az is örömteli, hogy Harrison jóslata nem jött be. Talán majd újabb száz év múlva…