Áldott a Te méhednek gyümölcse?

Pár éve találkoztam először az irodalomnak azon szeletével, mely az anyák gyermekük iránt érzett félelmével foglalkozik. Noha az ilyesféle művek elsősorban horrornak nevezhetők, ugyanakkor felettébb érdekesek akkor is, ha pszichológiai szempontból vizsgáljuk, ugyanis ha egy ilyen típusú történetet jól írnak meg, akkor nemtől függetlenül bárki beleképzelheti magát az anya szerepébe. És azt hiszem, az teljes mértékben helytálló, hogy ezek a sztorik érdekesek mind a nőknek (mert akár előlegesen táplált félelmeiket is feldolgozhatják ezek segítségével), mind pedig a férfiaknak (hiszen akár túlestek már egy gyerekszületésen, akár csak előttük áll, jó tudni, hogy mindig van rosszabb).
És most készüljetek fel: Wyndham könyve abszolút nem ezt a témát állítja a középpontba. Persze nem mehet el szó nélkül a nem várt gyermek miatt érzett trauma egyénre gyakorolt hatása felett, ám mégsem ez áll a történet fókuszpontjában. Így hát nem érdemes bedőlni az esetleges korábbi filmváltozatoknak, ugyanis az eredeti regény nem horror: nem állítom, hogy ne lenne benne egy-két jó érzékkel beszúrt ijesztő pillanat, ám korántsem igyekszik úgy démonizálni „Midwich kakukkfiókáit” (ahogy az eredeti cím hívja őket), mint ahogy azt a fülszöveg, vagy a mozis feldolgozások sugallják.
Persze akik ismerik a szerző egy másik művét, A triffidek napját, azokat nem érheti meglepetésként, hogy az író a hatásos, néhol ijesztő felütést követően egészen mással kezd el foglalkozni. Míg 1951-es könyve a meteoritos-nővényinváziós indítás után sokkal behatóbban foglalkozik a túlélőösztönnel, valamint az ismeretlen által kiváltott tömeghisztériával, úgy ’57-es regénye is bár egy viszonylag tipikus ufótörténetként indul, azonosítatlan tárggyal, rejtélyes erőtérrel és megmagyarázhatatlan megtermékenyítésekkel, sokkal inkább szól az akkoriban még sokkal vitatottabbnak számító természetes kiválasztódás-elmélettel. És nagyjából ez lehet az a pont, ahol Erich von Däniken rajongói egy emberként ölelik majd keblükre a művet: itt ugyanis a világűrből érkező hatások hatnak az emberiség természetes fejlődésére.
És épp ezért érdekes, hogy annak ellenére, hogy a könyvben felvázolt nézetek több mint ötven évesek, és ráadásul a regény majd’ negyedét kiteszik, mégse válik unalmassá, mivel az elsőre talán ijesztő hosszúságúnak tűnő filozófiai és egyéb fejtegetések jó érzékkel vannak „szétszórva” a könyvben - így azok se csalódnak, akik egy végletekig kiélezett sakkjátszmára kíváncsiak az ember és egy felsőbbrendű faj között, és azok se, akik szívesen megtudnának egyet-mást a korabeli emberek világnézetéről. Talán épp a regény kora miatt meglepő, hogy néhol akár az is feltűnhet, milyen keveset fejlődött azóta a nép gondolkodása, mivel nem egyszer csak bólogatni tudtam arra, amit az éppen beszélő karakter mondott.
És – akarva-akaratlanul – épp ez az, ami még manapság is élvezetes olvasmánnyá teszi a művet, hiszen sem a vidéki élet, sem pedig az átlagember gondolkodásmódja nem változott annyira, hogy ne tudnánk kötődni a regény töméntelen szereplője közül legalább egyhez, legyen az akár egy bogaras bölcsész vagy egy idejekorán felnőni kénytelen akaratlan anyuka. Mondjuk épp az utóbbiak azok, akik nem járnak kifejezetten jól, ugyanis bár a szerző foglalkozik a nem kívánt (tömeges) gyermekáldás feletti traumával, (egyértelmű okokból) kizárólag külső szemlélőként képes erről nyilatkozni. Mindazonáltal a női olvasók sem maradnak azonosulási pont nélkül, ám nem lenne fair tőlem, ha mindent előre elmondanék…

Egyszóval bár a könyv horrorregényként nem működik – mivel egyértelműen nem is annak van szánva -, ám még 53 év távlatából is kifejezetten elgondolkodtató és szórakoztató mű, ráadásul a terjedelme sem vészes, így érdemes először elolvasni, hogy tisztában legyünk az eseményekkel, majd pár hét múlva újra elővenni, és mélyebben foglalkozni vele. Higgyétek el, megéri!

Benkő Ferenc