Egy rendhagyó Apokalipszis

„Mindenki zuhan, és előbb-utóbb mind megérkezünk valahová.”
Ha valaki elolvassa Robert Charles Wilson Pörgés című regényének fülszövegét, nyugodt szívvel mondhatja: ezt a történetet már ismerjük. Valóban, az alaphelyzet szinte teljesen azonos Greg Egan ausztrál szerző Karantén című regényével. Azonban a két könyvet mégsem lehet egy lapon említeni. A Pörgés sokkal sodróbb lendületű, itt már a kezdetektől a tét az egész emberiség léte, míg a Karanténban ezek a teljes világot érintő kérdések csak a történet előrehaladtával bontakoznak ki. Emellett utóbbi regény sokkal inkább hard-SF-nek tekinthető, mint a Pörgés, ha ez alatt a végletekbe menő tudományos aprólékosságot értjük.
Egyből ezzel a pozitívummal kezdeném: az érthetőség. Wilson ugyan a mai tudomány (a regény 2005-ben jelent meg) állásait veszi figyelembe és gondolja tovább, valamint szédítő lehetőségeket mutat fel, mégsem válik nehézkessé az olvasás. Az egész regény olyan, mintha a korábbi sci-fi irodalom ötlettárát nyitottuk volna fel, és erre Wilson rá is játszik. Van itt marsi civilizáció, titokzatos idegenek, apokaliptikus közeljövő, idegen világokra nyíló kapu, magasabb fejlettségű emberek. Ezek passzolnak Edgar Rice Burroughs Mars-történeteire, Clarke kvázi-isten idegenjeire, pl. az Űrodüsszeia-sorozatban, a Mad Max elvadult országútjai, melyek itt csak említve bukkannak elő, és még tucatnyi science fiction jellemző. Wilson azonban nem kanyarodik el ezek közül egy felé sem, mindegyik alkotóelemet mesterien képes adagolni. És itt persze nem is ezek a motívumok a fontosak. Wilson egy globális eseményt helyez a középpontba, a Pörgést, ezt az időt felgyorsító, a Földet a Világegyetem többi részétől izoláló eseményt. A pusztulás szorításának pszichológiája a könyv. A világ a végzete felé rohan, az emberiség látszólag tehetetlen, és ebbe az emberek bele is nyugszanak, ki-ki a maga módján. Van, aki egyfajta újraélesztett hippi-kommunában találja meg a nyugalmat, van, aki a végletekig torzított vallási szektákba menekül, vannak, akik pedig egyszerűen csak próbálnak emberek maradni. A főhős is ilyen figura. Tyler Dupree egy olyan korban lesz orvos, ahol átértékelődik a hippokratészi eskü értelme; megmenteni az embert, meghosszabbítani az életét, hogy aztán majd mindenkivel együtt érje el a világ vége. Ezzel szemben ő nem fordul szembe a régi értékrenddel, próbál rátalálni saját magára egy olyan világban, ahol talán ez vált a legfontosabbá. Azonban nem csak Tyler az, aki a helyét keresi a megvadult világban. Diane, aki kiemelkedő egyéniség, a vallásban lel nyugodalmat. Ő, akárcsak az emberek jelentős része csak a hitben lel menedéket, úgy gondolják – és valljuk be, helyzetükben jogosan –, hogy csak Isten vagy valamilyen transzcendens hatalom az egyetlen, aki vagy ami képes kiutat mutatni az eljövendő Apokalipszisből. Mindezekkel az emberekkel szemben, egyfajta ellenpontként ott van Jason. Ő az, aki a megfelelő ember a megfelelő helyen. Egy intellektus, korának zsenije, aki ha nem jött volna el a Pörgés, valószínűleg pénzügyi zseni lett volna. Ám az ő élete is megváltozott: mérhetetlen energiáit a Pörgés megértésének és a világ megmentésének szenteli. Egyfajta Krisztus-figura, aki vállal minden szenvedést, csakhogy megérthesse az eseményeket, melyeket az embernél hatalmasabb erők irányítanak, és hogy kiutat mutasson. Szenvedése és halála a regényben ezt a párhuzamot tovább erősíti; megszenved a tudásért, melyet rajta kívül senki sem szerezhet meg. Az ő karaktere tekinthető talán a legerőteljesebbnek és legkomplexebbnek a regényben: ismeri magát, tudja, meddig kell apja mellett lennie, és mikor kell onnan kilépnie és a magasabb célok érdekében teljesen szembefordulnia vele. Mindennek azonban nagy ára van: se családot nem alapított, se barátai nem igen voltak, kivéve Tylert és Van Ngo Went, az apró, fekete emberkét a Marsról. Persze nem csak Jason megy át a szenvedés és a megvilágosodás folyamatán. Húga, Diane is először csak szellemileg, majd fizikálisan is megszenved a regény során, míg végül Tyler segítségével képes lesz meglátni és megérteni a Pörgés igazi voltát.
A regény nem csak karaktereiben erős. Az ötletek, mint már rámutattam, igencsak tobzódnak a könyvben. És az ember ráébred: ezek mind reális, racionális alapon álló ötletek. A Mars terraformálása, mely a mi legoptimálisabb becsléseink szerint is évmilliókig tartana, a Pörgésnek hála karnyújtásnyi távolságra kerül. Az önfenntartó nanorobot-kolóniák, a Neumann-gépek is ma még elméleti szinten léteznek, de a Pörgés ennek is reális távlatot nyit. Minden ötlet, amit Wilson bemutat – kivéve talán az Átjárót – a mai elméletek szerint lehetségesek lesznek – egyszer. És ez a regény erejének egyik kulcsa. Miközben a világ, a Föld csak alig változik, látszólag a mi Földünk is lehetne, addig a szerző gyöngyszemekként szórja elénk a fantasztikusabbnál fantasztikusabb találmányokat, melyek az átlagember számára a varázslattal érnek fel. Ennek a gyermeki rácsodálkozásnak a felszínre hozása szintén nagy erőssége a könyvnek.
Hogy pár szót a regény felépítéséről is ejtsünk: Wilson itt is tökéletes összhangot alakított ki. A rövidke, a szereplők jelenében játszódó események olyan módon szolgálják a cselekményt, hogy az olvasó szinte kíváncsivá válik, hogyan jutottak el az események idáig. Az elejtett információmorzsák, megjegyzések mind-mind előbbre löknek minket a későbbi, hosszabb fejezetekhez, melyekből szép lassan választ kapunk a különböző kérdésekre.
Wilson tehát sikeresen mutatott újat, miközben nem tett mást, mint a régi ötleteket kombinálta a kor tudományos vívmányaival és elméleteivel. Mindehhez pedig igénybe vette azt, amivel az ember a legjobban leköthető: a kíváncsiságot. A szerző véleményem szerint méltó folytatója a Clarke és hozzá hasonló intellektuális sci-fi írók munkásságának, így jogosan kapta meg a 2006-os Hugo-díjat.

Takács Gábor
gbr87.sfblogs.net