Hepp Iván

Az utolsó irodalomtanár

Újra eljött szeptember elseje, és Dr. Robevics Gábor már nem tudta tovább halogatni, szembe kellett néznie a ténnyel: egyedül maradt a szertárjában. Valójában nem csak a szertárjában, hanem az egész világon.

Bár már túltette magát barátja és munkatársa halálán, az üres szertár most mégis feltépte ezt a sebet. Botja tompán kopogott a csempéken, ahogy átsántikált a kis szobán, és lehuppant a kettő közül az egyik karosszékbe.

Az irodalomszertár nem volt kicsi, hiszen maga az iskola épülete öreg volt, és régebben nem ment ritkaságszámba, ha hét, esetleg nyolc irodalomtanárt is foglalkoztatott az intézmény. Mostanra ez a szám viszont egyre csökkent, ámbár a szertár nyáron nem lett átrendezve, így még mindig két személyre volt berendezve. Két íróasztal, két szék, két fotel és két bögre.

Gábor sóhajtott egyet, majd feltápászkodott a fotelből és megboldogult kollégája asztalához lépett, ahol még mindig úgy hevertek a könyvek és iratok, mint abban a végzetes másodpercben.
Ő  éppen órán volt, mikor barátja szívrohamot kapott, és amikor megtudta, rögvest besietett a kórházba. Hiába, kollégáját a mentőben utolérte a halál. Ez két héttel a tanítási szünet előtt történt, így Gábornak a gyászra való tekintettel megengedték, hogy abban a tanévben ne járjon be az iskolába.

Igazából nem nagyon kellett engedély hozzá, mivel hivatalosan már nem dolgozott az iskolának. Nyolcvannyolc évesen, már rég nyugdíjas volt, és a filmes jogdíjakból elég jól élt, de kötelességének érezte, hogy továbbra is tanítson. Nyugdíjazásakor az országban még tizenhat magyar szakos tanár volt, akiknek az átlagéletkorra meghaladta a hetvenet – akkoriban Gábor még „csak” hatvanhét éves volt.

Ez a tizenhat tanár megegyezett, hogy halálukig tanítani fogják a fiataloknak az irodalmat, bár az, az oktatási törvény értelmében már nem volt kötelező óra.

A jobb hírben álló iskolák beleegyeztek, hogy egy-egy tanár taníthassa a diákjaikat, de még így is volt olyan iskola, ahová két tanár jutott. Az évek alatt egyre kevesebben maradtak, és mivel irodalmat és művészet egyetemeken már nem tanítottak, így utánpótlás sem volt.

Mostanra viszont már csak ő volt egymaga, szakmájának utolsó képviselője.

Ezekkel a baljóslatú gondolatokkal kezdte el átnézni a néhai eszmetársa asztalán szétszórt iratokat. Egy Gárdonyi-regény, egy Radnóti- és egy Kányádi-kötet, megsárgult lapokon Petőfi- és Babits-versek, és néhány egyperces Örkénytől. A lapokat összerendezgette, majd saját asztalának sarkára rakta, a könyveket, pedig visszavitte a szoba két oldalát elfoglaló hatalmas

könyvespolcokhoz. Szépen visszatette a Gárdonyi-regényt, a Kányádi- és a Radnóti-kötetet a helyükre, majd visszament az asztalához, és elkezdte átnézni a megsárgult lapokon lévő verseket. Ahogy végigpergette a lapokat, felfigyelt egy kézzel írott versre a többi gépelt között, és izgatottan, kissé remegő kézzel kezdte olvasni a Babits Mihály-kéziratot.

RÉGEN ELZENGTEK SAPPHO NAPJAI...

A líra meghal. Nagyon is merész 
kezekkel téptük a kényes leány 
hegedű-testét, vad-vad hangokig
csigázva, hogy ma már csak nyögni tud
s hörögni mint halódó... Nincs ütem
jajában többé, nincs se szó, se tag:
az értő agy s zenés szív nem beszél,
csak a tüdő liheg, csak a torok 
kiált s a szédült gyomor álmodik.
A líra elhal, néma ez a kor.

Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók
nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk
s mit ér a szó, amely csupán tiéd?
De istenem, hát testvér az aki
nem hallja meg testvére panaszát
ha nem övé is? Önző a világ:
csak közös ínség, közös láz, közös
zavar dadog - a többi csönd s magány.
A líra meghal, és a szerelem,
mint a galambok csókja, hangtalan.

Óh kedvesem! magunknak szól a dal.
Régen elzengtek Sappho napjai.
Csókolj! A líra meghal, és a bús 
élet a kettes csöndbe menekül.
Az ember hajdan ember volt, s szíve 
itta az embert, testvérszív; - ma nyáj,
megunt baján kérődző. Légy sziget
s várj napot a mocsárból! Különös 
gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?
Az istenek halnak, az ember él.

 

– Egy ilyen kézirat lett volna Károly birtokában? – tette fel Gábor önmagának a kérdést. Már jó pár éve egyedül élt, így megszokta, hogy egyedül van, és senkit nem zavar, ha magában beszél, Károlynak pedig nem igazán volt jó a hallása, így talán nem is tudott, szertártársa rossz szokásáról. – De honnan jutott egyáltalán hozzá? Habár... Á, nem lényeges, biztos csak valami hamisítvány vagy utánzat, hiszen a Babits-összesben nincs is benne. Amúgy is, milyen név az, hogy Sappho? Valami keleti? Istenem, idáig züllött volna a kultúra, ilyen gyenge kis hamisítványokkal akarják kiszúrni az emberek szemét? Csak azt nem hiszem el, hogy Károly kiadott volna bármennyi pénzt is egy ilyenért. De hiába, no! Öregszik az ember.

Folytatása következik (vagy nem :D)!

Lektorálta: Kither Deckel 

Megtekintések: 45

Hozzászólt Marwin December 5, 2011-n 8:57pm

Eddig nagyon jó ! Várom a folytatást!

Hozzászólt Hepp Iván December 5, 2011-n 9:39pm

köszönöm :)

Hozzászólt Ketler Iván December 5, 2011-n 10:11pm

Ez nagyon jó lett, kíváncsian várom a folytatásban hogy az irodalomtanár miért nem ismeri Sappho nevét... :)

Hozzászólt Hepp Iván December 6, 2011-n 4:36pm

Remélem, hogy a hétvégén meglesz a folytatás is ;)

Szólj hozzá!

Csak a(z) InterGalaktika tagja írhat hozzászólást.

Csatlakozzon a(z) InterGalaktika hálózathoz

Facebook

Hirdetés

Video

  • Video hozzáadása
  • Az összes megtekintése

Fotó

Töltődik...
  • Fotók hozzáadása
  • Az összes megtekintése

InterGalaktika banner

Töltődik...

Reklám