Isten Gépei, avagy mi lesz az ember után.....

Figyelem, Spoilerveszély!

Impressziók (az Istenné válás dilemmái)

Amikor Brandon Hackett (Markovics Botond) Isten gépei című könyvét első elolvasása után letettem, különös, de jóleső izgalommal teli érzés fogott el.

Még emésztettem a történetet, élvezve különös, kaleidoszkópszerű szerkezetét, amelyet tér- és idő darabkáinak színes üvegcserépszerű kavalkádja alkotott.
Újra és újra átgondoltam a különböző Földek sorsát, a különböző Szonják és Scottok életútjának alakulását, személyiségük fejlődését, változását, céljaik eléréséhez vezető különböző utakat.
Összehasonlítva egymással őket, ahogyan megismerik az ember feletti erőket, ahogy meg akarják szerezni, vagy próbálnak ellene tenni, harcolva egyéniségükért, emberi jellegük megőrzéséért.
Látva, hogy életük, világuk természetes részeként kezelik a mindent tudó és mindenható gépek jelenlétét, elfogadva azt az utat, amelynek végén ott sejlik a szinte isteni hatalom birtoklása anyag, tér és idő felett.
Az ezt a tudást képviselő omegákat, akik már fényévnyire elhagyták őket fejlődési útjukon, hűséges házőrző kutyaként, nem igazán egyenrangú társként, hanem valamilyen magasabb rendű tudással rendelkező rabszolgaként kezelik. Tehát, amikor a történet végén, szinte habozás nélkül feláldozzák magukat az emberért, keveseket leszámítva, szinte magától értetődő cselekedetként veszik tudomásul.

Különös időszerkezete és oksági logikája komoly szellemi kihívás, amelyben a szuperintelligenciát és hatalmat képviselő Manipulátorok és az általunk ismert ember egy és ugyanazon idővonal két végének azonos teremtménye.
Az a logika, amit az egyirányú időfolyás jelent az emberi gondolkodás számára, folyamatosan beleakad az előre és visszaható ok-okozati viszonyokba, ugyanakkor minden módon akarva annak elfogadását.

Miért?
Abból a jól ismert emberi habitusból kiindulva, hogy az a fejlődési spirál, amelynek végén ott van Isten, vagy az Ő megfelelője, szükséges és mindenki számára elérendő cél.
Vagy nem?
Biztos, hogy feltétlenül jó olyan Istenné (Manipulátorrá) válni, aki bármilyen módon próbálja, akarja önmagát és a mindenséget megismerni, ennyire figyelmen kívül hagyhat életeket, élőlényeket? A megismerés lehetőségeinek kiaknázására kísérleti nyúlként használni intelligenciával is rendelkező, érző élőlényeket, akiket, ha kell akár fel is áldozhat, ráadásul tömegesen? Azzal ugyanis, hogy alternatív epigonként megalkotta őket, azzal életet, lelket, a gondolkodás lehetőségét adta meg, tehát Istenként cselekedett. Márpedig Isten egyik legfontosabb kapcsolata az általa teremtett élőlényekkel, az irántuk tanúsított és kötelező felelősség.

Vagy ezek a morális problémák mind megszűnnek, ha odajutunk a célba?
Vajon a cél szentesítheti az eszközt és ennek megfelelően minden megengedhető, ami a cél elérésében alkalmazható?

Tudom, hogy ez a gondolatmenet igazi antropomorfiára vall.
Sok-sok sci-fi alkotást olvastam, amelynek alkotója logikusan és tökéletesen érthető módon leírta, hogy odakinn nem az emberről szól a történet. Azok az erők, amelyek ott hatnak, nemcsak hogy abszolút közömbösek irántunk, de gyakran észre sem vesznek bennünket.
Tehát két eset van.
Itt maradni a Föld nevű homokozóban és akkor maradhatunk emberként olyanok, mint most. Ez az egyik lehetőség.
A másik lehetőség, hogy megcélozzuk azt a kinti pályát. De akkor az ottani játékszabályok lesznek az érvényesek. Rengeteg erőt kell gyűjteni, meg kell változni minden szempontból, hogy azokkal az erőkkel felvehessük a versenyt.
Természetesen így is jó lesz az esély arra, hogy elsöpörnek bennünket azok az erők.
Most már sejtünk valamit abból, ami odakinn van. Az pedig még megközelítőleg sem olyan, mint az emberi világ.


Összevetések (út a transzhumanizmus felé)

Maga a történet az elmúlt évszázad sci-fi tárgyköreinek egyik legismertebb gondolati eleme.
Minden jó sci-fi író megvizsgálta a maga szemszögéből, hogy hova, merre fejlődhet az ember.
Meddig tud eljutni önmaga erejéből, fennmarad-e külső segítség nélkül, tovább tud-e lépni, vagy megáll, esetleg elpusztul a természet erőinek zúzómalmában?
Milyen módon kell megváltoznia jelenlegi belső és külső tartalmának-formájának, hogy továbbléphessen?

Nézzük meg, vessük össze az Isten gépeit néhány ilyen alkotással.

Azt hiszem a legelső, már sci-fi őstörténetek a transzhumanizmus felé vezető úton H.G Wells: Az istenek eledele és az Emberistenek című művei. Ő még nem szakadt el teljesen az emberi formától, léttől. De már megfogalmazta a különbségeket és elég egyértelműen kinyilvánította véleményét a fejlődés mellett.

Aztán ott van Alfred Bester Tigris! Tigris! című műve, főhősével, akit a külső és belső erők szakítanak ki a megszokott normál emberi világból és teremtenek belőle valami mást (még ha emberi formája is marad külsőleg). Bester ezt a művet politikai pamfletnek szánta, a tudományos technikai elemeket csak ennek szükséges mértékében fejtette ki.

A transzhumanizmus felé vezető út ragyogóan kidolgozott és rendkívül sodró lendületű történetsorozata Iain M. Banks Kultúra könyvei. Magas színvonalon, ragyogó olvasmányossággal mutatja meg a transzhumanizmus és a (számomra kicsit érthetetlen) technológiai szingularitás lehetőségeit (csapdáival együtt).

Utoljára hagytam Arthur C. Clarke A gyermekkor vége című zsenijét. Oka az, hogy amikor a technológiai fejlettség még olyan szinten áll, amilyen a mű születésekor volt, a fejlődésnek ez a lehetősége nehezen volt megfogalmazható hitelesen. De ez a mű ragyogóan kifejti azt az intellektuális és etikai dilemmát, amit az érthetetlenül magasrendű univerzális erők és az ember eredeti formációjának találkozása jelent. Ahhoz, hogy el tudjuk fogadni azt a felsőbbrendűvé válást, amit kínál (ránk kényszerít) a Főértelem, teljesen el kell tudni vonatkoztatni jelenlegi emberi identitásunktól, céljainktól.
A kérdés adódik. Az egységesülő, összeolvadó tudatok egyetlen entitásba, vagy a szigetemberek együttműködő, de egyedi identitását megőrző halmaza? Melyik a helyes út? Vagy ez nem is kérdés a Kozmoszban, mert törvényei túlmutatnak minden emberi elme által felfogható logikán, törvényeken?

Konklúziók (az Isten gépei)

Ha ezeket a műveket, az írói megközelítéseket összevetjük az Isten gépeivel, Hackett remek pozícióban kerül ki az összevetésből.
Könyve tiszta és érthető gondolatmenetet képvisel. Nagyon okosan kívül maradt egyéni véleményével.
Ez a történet ugyanis két dolgot feszeget és mind a kettő véleményalkotásra készteti az embert. Azzal, hogy kívül maradt, igyekezett nem befolyásolni az olvasó véleményét, szimpátiáját, vagy ellenérzését.

Az egyik a történet tartalma. A transzhumanizmus, amely úgy látszik szükséges út a fejlettség következő szintje felé. Minden erre utal. Az a technológiai fejlődési irány, amit szingularitásként aposztrofálnak, szinte törvényszerűen azt követeli, hogy az ember menjen utána ennek a változásnak.
Alakítsa át önmagát, fogadja el azoknak a mesterséges intelligenciáknak az együttműködését (amelyeket ő alkotott, és amelyek túlnőttek rajta), ha kell egyesüljön velük, ha kell akár váljon egy más még elképzelhetetlenebb valamivé. Egy a lényeg. Ha ki akarunk menni arra a játszótérre, ami a csillagok között van, ha fel akarjuk venni a versenyt azokkal az erőkkel, amelyek ott vannak, meg kell változnunk.

A másik a fentiből adódik. Mi, akik most erről gondolkodunk, beszélünk, milyen etikai dilemmák elé kerülhetünk egy ilyen fejlődés során, hogyan adhatjuk fel, egyáltalán fel kell-e adnunk azt a morált, aminek gyenge sarjait éppen csak felneveltük az elmúlt egy-két évszázadban?
Azzal ugyanis, ha elindulunk ezen az úton, sok olyan cselekedetre kényszerülhetünk, amelyek etikai tartalma idegen vagy elfogadhatatlan is lehet. Minden emberi, egyéni kapcsolatunk megváltozhat, átértékelődhet.
Más megközelítést kaphat-e egyáltalán maga az élet, a létezés? Milyen alapon, jogon nyúlhatunk bele más lények életébe, világába?
Márpedig a magasabb rendűnek látszó fejlettség adott szinten már számunkra idegen etikát is hordozhat.


Vannak a könyvnek kicsit nyers elemei. Ilyenek az egyéni kapcsolatok alapján kivehető emberi karakterek, amelyek gyakorlatilag leképezik a jelenlegi világot. Azt, amelyben most élünk. Arra, amire a történet időrendje mutat, más kell, hogy legyen az emberi kapcsolatok jellege, mert kezelhetetlen társadalmi formációkat hozna létre. Az érzelmi-fizikai kapcsolatok gyakorlatilag a mai társadalmi jelleget mutatják (kiemelkedő intellektusú ám mégis elnyomott nő, aki azért szereti a szexet, bikuci fiú, aki pár sör után kanos lesz, és egyáltalán helyén kezeli a nőket). Természetesen nem igazi hiba, mert jelenleg még a társadalomtudósoknak sincs halvány gőzük sem, merre fejlődik az emberi habitus.

A tudományos-technikai tartalom hihetősége döntően jó. Közepes, ilyen tárgyú műveltséggel már nagyjából értelmezni lehet, amit kifejt az író a technológiai fejlődésről.
Korunk nagy technikai kihívásainak – a géntechnológia, nanotechnológia, anyagátalakítás – az élet minden területén való jelenléte jól értelmezhető és kontextusos.
A Jupiter agyakig történő eljutás folyamata (egyáltalán az anyagmanipuláció) azért kicsit homályos, de ez érthető. Csak egy szálat kiragadva. Bármilyen lény, élő vagy élettelen entitás epigonformába helyezése és bármilyen fizikai katasztrófán való túlvitele olyan informatikai és energetikai probléma, amit nehéz elképzelni. Egyébként nem a logika, hanem a nagyságrendek alapján. A könyv végén, amikor az omegák önmaguk feláldozásával lemásolják a Föld teljes tartalmát az emberekkel együtt és átmentik egy epigonformációba, azt hiszem, olyan matematikai problémákat rejt, amit nehéz elképzelni. De ez benne az egyik szellemi élvezet, a kemény kihívást jelentő gondolati lépcsők.


Záró gondolatként.

Mint mondtam a fenti nagy írókkal való összevetésben remekül helytáll az Isten gépei.
Olyan, mint a jó évjáratú újbor. Kicsit nyers még, de remek a zamata, az illata és egyáltalán nagyon jól élvezhető.

Bernátzki Lajos,
a Digitális Búsképú Lovag

(A fotókért köszönet Szélesi Sándornak és Nitának)